A téli időszak – amikor a világ odakinn sötét és hideg – számomra mindig egy különleges várakozással telik. Nemcsak a meleg takaró és a forró tea nyújt vigaszt, hanem azok a pillanatok is, amikor a filmes szakma reflektorfénybe állítja a tehetséget, az elhivatottságot és a kitartást. A díjátadók csillogása, az ünneplés, a sorsfordító pillanatok emlékeztetnek arra, hogy az álmok igenis valóra válhatnak – néha a legváratlanabb módon.

Idén januárban a 82. Golden Globe-gálán Demi Moore kapta a legjobb női főszereplő díját. Talán meglepő módon – vagy éppen sorsszerűen. Hiszen Demi, aki 45 éve a filmiparban dolgozik, eddig soha nem részesült szakmai elismerésben. Volt idő, amikor egy rendező egyszerűen „popcorn színésznőnek” titulálta, és ez a mondat mély nyomot hagyott benne. Évekig abban a hitben élt, hogy sosem fog a szakma nagyjai közé tartozni. Aztán ahogy teltek az évek, lassan maga is elhitte: ennyi volt a karrierje.

Aztán egy napon megkapta a Substance című film forgatókönyvét. Ahogy elolvasta, valami megmozdult benne. Mintha az Univerzum azt üzente volna: „Még nincs vége.”

„Vannak napok – mondta Demi a díjátadón –, amikor azt gondoljuk, hogy nem vagyunk elég okosak, csinosak, sikeresek… hogy egyszerűen nem vagyunk elég jók. Az igazság az, hogy sosem leszel elég jó – ha másokhoz méred magad. De ha abbahagyod az összehasonlítást, végre megláthatod, mennyit érsz.”

És ITT álljunk meg egy pillanatra.

  • Hányszor skatulyázzuk be saját magunkat?
  • Hányszor hagyjuk, hogy mások véleménye meghatározza, mire vagyunk képesek?
  • Hányszor hisszük el, hogy valaki másnak könnyebb, hogy neki több jutott, hogy neki jár az, amiről mi álmodunk?
  • Hányszor béklyózzuk meg saját lehetőségeinket azzal, hogy nem hiszünk eléggé önmagunkban vagy nem tesszük bele a szükséges munkát?

Pedig a lehetőség mindig, mindenkinek ott van. A mi dolgunk észrevenni az új esélyt. A legnagyobb áttörések akkor születnek, amikor merünk lépni – akkor is, amikor nem látjuk teljes egészében az utat magunk előtt.

Egy újabb emlékeztető arra vonatkozóan, hogy …

az „Úgy sem fog sikerülni.” (amely energetikailag is lehúz, megbénít vagy megbetegít bennünket)

át kell adja a helyét a …

„Mi van, ha minden a legjobban alakul?” és a “Mi van, ha minden sikerül?” gondolatoknak, amik felszabadítják, örömmel töltik el az elménket és a megvalósulás irányába mutatnak.

Az utóbbi két gondolatot mindenesetre kiteszem az íróasztalomra. 😉